A lány, akit elragadott a sötétség
Ma reggel arra ébredtem, hogy szörnyen hasogat a fejem. Felkeltem, lezuhanyoztam aztán gyorsan felöltöztem. Szinte mindig elkések az iskolából. Utálok iskolába járni… Mikor kiléptem a ház ajtaján furcsa érzés fogott el. Valami arra késztetett, hogy maradjak. De nem tettem. Végigsétáltam a járdán és élveztem a napsütötte reggelt, a csicsergő madarakat. Az úttesten átszaladtam, nehogy elkéssek. De már késő volt… Nem néztem körül. Zajra lettem figyelmes, jobbra néztem. Az idő lelassult, a szívem heves vert, a busz pedig felém közelített. Nem tehettem semmit. Áthajtott rajtam. Meghaltam… De még élek, még mindig élek, de már nincs testem. Némán álltam magam mellett és nem tudtam, hogy most mit tegyek. Élettelen testem a busz kerekei alatt hevert. Körülötte emberek, akik bámulták vérben úszó testem. Borzasztó volt magamat látni ily módon, így hát visszamentem a házba. Testetlen lelkemmel lefeküdtem az ágyra és vártam. Vártam, hogy történjen valami. Ekkor a padló alól sötét árny kezek nyúltak felém. Megijedtem és felpattantam az ágyról majd futni kezdtem. Az árnyak követtek engem. Nem volt mit tennem. Megálltam és megfordultam, hogy szembenézzek velük. Majd megkérdeztem őket, hogy mit akarnak tőlem…
- Lépj tovább vagy elnyel az örök sötétség! Suttogták halkan.
- De hogyan? Kérdeztem.
Ekkor az árnyak eltűntek. Hiába hívtam őket, hogy jöjjenek vissza. Nem jöttek. Kimentem az utcára hátha meghall engem valaki. De senki sem figyelt rám. Nem láttak engem. Testemet az útról már elvitték. Csak bordó színű vérem maradt ott még. Ekkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy mit is tehetnék. Nem volt túl jó életem. Senki sem szeretett igazán. Az egyetlen, akit igazán szerettem már meghalt. Pontosan egy évvel ezelőtt halt meg a kishúgom. Csak ő szeretett igazán. De elment. Az árnyak újra előjöttek és el akartak ragadni, de küzdöttem ellenük. Gyenge voltam, de nem hagytam, hogy elvigyenek még… Ekkor eszembe jutott valami. Meglátogattam a húgomat a temetőben. Talán ez segít majd, hogy tovább lépjek. Próbáltam beszélni hozzá, de ő nem válaszolt. Csak kiabáltam és ordítoztam, de ő továbbra sem válaszolt. Haragudtam rá, amiért meghalt és itt hagyott engem… Talán ezért nem léphetek tovább? Megpróbáltam megbocsátani, de nem ment. Nem tudtam… Az érzés a lelkemben borzasztóan fájt… Az árnyak megint megjelentek, de most már többen voltak. Harcoltam ellenük hogy még ne vigyenek el. Küzdöttem az utolsó leheletemmel, de elragadtak és az örök sötétségbe kárhoztam. Innen nem volt menekvés. Egész életem itt kell leélnem. Egyedül vagyok, senki sincs itt. Egymagamban valahol a sötétségben magányosan, lehet ennél rosszabb? Nem… A szüleim délután hazatértek és még csak észre sem vették, hogy már nem élek. Pedig ott feküdtem az ágyban magányosan. Gyötört a bűntudat, amiért nem kísértem el az iskolába a kis húgomat. Miattam halt meg! Én tehettem róla! Azóta élek az örök sötétségben… Nem tudok menekülni belőle. Senki sem segíthet rajtam. Senki sem tud. De már elegem van belőle. Már nem bírom tovább… Az örök sötétségből a fénybe léptem át. Megint meghaltam, de most már végleg…
VÉGE
