Engem senki sem akar megölni
Egy fiatal srác vagyok és egyedül élek. Most épp a szobámban ülök az ágyamon és bámulok ki az ablakon. Magányos vagyok. A barátaim elhagytak. Mindenki elhagyott, akit szerettem. Összetörtem. Az ablakon kinézve az emberek élnek. Lélegeznek és ölik egymást szavaikkal. Az én szavaim semmit sem érnek ellenük. Még aznap kimentem a szabadba sétálni az emberek közé. Elsuhantak mellettem mintha észre sem vettek volna. Olyan érzés volt mintha egy mozgó szobor lennék. Senki sem vett észre. Ettől még jobban kiborultam. Leültem egy padra és sírtam. Az arra járó emberek szúrós tekintetten néztek rám és tovább mentek. Senki sem jött oda. Senkit sem érdekeltem. Egy olyan embert sem láttam, mint én. Elment előttem egy fiatal szerelmes pár. Halk szavakat suttogtak egymás fülébe és mosolyogtak. Boldogok voltak. De az a férfi, aki egymagában sétált az is büszkén és jókedvűen ment tovább. Csak én voltam szomorú és magányos ezen a világon. Majd elfordítottam fejem és veszekedést hallottam. A szerelmesek szavaikkal ölték egymást, de nem kellett sok és újból boldogak voltak. Csókolóztak mintha mi sem történt volna. Irigy voltam rájuk és egyben dühös. Szétvetett a düh legbelül. Mindenkit utáltam abban a pillanatban. Tiszta szívemből utáltam őket. Mindenkit. Senki sem szeretett, senki sem gyűlölt. Senki sem ismert. Senki sem akart megölni csak én magamat. Én voltam az egyetlen, aki gyűlölte saját magát. Bárcsak valaki a szavaival döfné belém a kést. Bántana engem, hogy aztán kedves szavakat suttogjon a fülembe. Aztán átölelne és mennénk tovább mintha mi sem történt volna. Sokszor éreztem úgy, hogy tudok rajta változtatni, de sohasem sikerült. Mindig ugyanaz történik velem. Megnémulok, mint egy szobor. Senki sem ért meg. Senki sem érti, miért vagyok ilyen. Én sem értem. Ha valaki szól, hozzám megnémulok. Nem értek az emberek nyelvén. Nem értek hozzá. Aztán azután már senki sem figyel rám. Néha sikerül legyőznöm a félelmet, sőt egyre gyakrabban, de ettől még ugyanaz az ember vagyok. Még mindig nem figyelt rám senki. Reménykedtem abban, hogy minden jóra fordul, de nem történt meg. Hiába próbálkoztam az kevésnek bizonyult. Az emberek még mindig levegőnek néztek. Én is egyre jobban azt éreztem, hogy csak levegő vagyok. Egy szellem a nagyvilágban, akit senki sem lát és senki sem hall. Feladtam. Betértem egy bárba és inni kezdtem miközben azon gondolkoztam hogyan öljem meg magam. Egymagamban ültem egy bárban egyes egyedül hajnali kettőkor. Egy árva lélek sem járt arra. A szemközti bárban rengetegen megfordultak, de én mégis a másikba tértem be. Ahol nem volt senki sem. Kerültem az embereket. Zárkózott voltam és magányos. Tudtam, hogy ez ezzel jár, de sohasem gondoltam volna, hogy ennyire rossz lesz. Ennyire szar lesz az életem. Reménykedtem, hogy egyszer megtalál a boldogság. De messze elkerült engem. Nem voltam társasági ember. Ültem ott a bárban, mint egy hülye. Megittam egy koktél majd tovább álltam. Az utcán zsongtak az emberek. Bulizni mentek. Én leültem egy padra és figyeltem őket. Mellettem egy szerelmes pár állt meg. Az egyik rondább volt, mint a másik, de boldogok voltak. Sugárzott belőlük. Ekkor éreztem, hogy mennyire nyomorult és szerencsétlen vagyok. Nem messze volt tőlem egy szórakozó hely, de nem mertem bemenni. Féltem tőlük. Mindenkitől. Órákon át ültem a padon egyedül és bámultam a semmit. Bámultam ki a fejemből. Szebbnél szebb csajok mentek el mellettem. Egyik sem nézett rám, de ha rám is nézett csak undort láttam a szemében. Mert azt hitettem el magammal, hogy mindenki undorodik tőlem és utál engem. De honnan is tudhatnám? Meg sem próbáltam velük beszélni. Majd felálltam és tovább sétáltam az utcán. Rengeteg ember mellett haladtam el, de senki sem vett észre. Aztán egy hídon haladtam át. Még jobban elfogott az üresség a hatalmas folyó láttán. A nyüzsgő emberek az éjszakában. Megálltam és bámultam a folyót. Gondolataim az öngyilkosságon jártak. Le akartam ugrani. Tudtam, hogy nem fogok sohasem megváltozni és a remény pedig előbb-utóbb úgyis megöl. Így hát ugrani készültem. Azt hittem valaki odajön hozzám és megakadályozza. De nem jött senki. A híd szélén álltam és senki sem figyelt rám. Rengeteg ember haladt el arra. Sokszor gondoltam arra is, hogy miért nem én vagyok halálos beteg? Miért hal meg egy élni akaró gyermek? És én miért élek? A sors gonosz tréfája ez, de nem bírom tovább. Meguntam a láthatatlanságot. Halott akartam lenni. Így hát leugrottam a hídról egyenesen bele a folyóba. Hatalmas volt a sodrás. Nem volt esélyem ellene, de nem is ellenkeztem. A folyó elsodort mélyen és megfulladtam. Az ugrás pillanatában abban reménykedtem, hogy kapok egy második esélyt és minden jobb lesz. De tudtam, hogy ez nem így lesz. Miközben a víz átjárta a tüdőmet utolsó gondolatom járt az eszemben. Már csak abban hiszek, hogy egyszer talán újjászületek, és más ember leszek. Egy normális ember. Aztán meghaltam. Néhány nap múlva rám találtak majd eltemettek. Senki sem jött el a temetésemre. Senki! Tudtam, hogy így lesz. Éreztem! A földben nyugszom örök némaságban. Ide tartozom. Ez az én otthonom…
VÉGE
